P. Mobil

P.Mobil-Városligeti Sörsátor: Szezonzáró koncert előtti értékelés

Meghajlás

A május óta tartó, havi rendszerességgel megtartott idei utolsó, szezon- és klubzáró bulijára készül a P.Mobil. Schuster Lórántot ez alkalomból sikerült rávenni egy kis összegzésre.

Miért cserélte a P.Mobil, a már jól bevált és lassan hagyománnyá érő, Budapest parkos nagykoncertet havi fellépésekre a Városligeti Sörsátorban?
Ennek egyik és legfontosabb oka az akkori betegségem. Egy olyan horderejű koncert, mint a Budapest parkos, alapos felkészülést igényel: szervezés, próbák és a többi, ami ezzel jár. Mindezt az idén lezajlott három májműtétem mellett nem mertem, és nem is tudtam volna vállalni. Úgy döntöttünk hát, hogy a Crazy Mamában megkezdett klub-koncertbulikat nyáron a Városligeti Sörsátorban folytatjuk. Vagyis a Sörsátor a P.Mobil nyári klubhelyszíneként szerepelt a programban.
Visszatekintve az elmúlt négy hónap eseményeire, milyen érzésekkel vágtok neki a szezonzáró megmérettetésnek?
Az utolsó buli előtt értékelve a fellépés sorozatot azt kell, mondjam, hihetetlenül jól sikerültek a koncertek! Minden egyes rendezvényre sztárvendégeket hívtunk, akik vagy P.Mobil-számokat játszottak, énekeltek, de az is előfordult, hogy a zenekar tanult meg egy Mini-nótát. A nyitó bulin Török Ádám a Szerettél már szamurájban fuvolázott, a Kereszteslovag zenei kíséretét pedig a P.Mobil adta. Ő azt hozta, ami tőle elvárható: ha öt ember előtt kellene játszania, azt is ugyanazzal az átéléssel, szenvedéllyel tenné, mint egy teltházas stadionkoncerten. Többek között ezt a fajta profizmust szeretem benne. A következő hónapban Vörös István két P.Mobil-dallal lépett színpadra, sajnos épp akkor voltam kórházban, így ez a műsor nélkülem ment le. A visszajelzésekből tudom, hogy szerette őt a közönség. Júliusban viszont már én konferáltam fel Závodi Janót, akivel két Cream-klasszikust nyomtunk közösen, és szintén kitűnő hangulatban. A következő hónap vendége is nagyágyúnak számít: Tóth János Rudolfról van szó, aki nem csak zenész, de a Póka Egon-féle kőbányai zeneiskolában tanított is. Többek között a zenekar három tagját. Ő egy régi Kex-számmal érkezett, és két bluest is felvállalt: a Két legnehezebb szó című számot régi zenekari harcostársa, Tunyó emlékére énekelte és gitározta, de sikeresen megbirkózott a rendkívül magas hangfekvésű Most is azt érzem darabjával is. Érdekesség, hogy egyik sem úgy szólt, ahogy az eredeti, hanem egyéniségére formálva, amúgy „tóthjanósan”. Mindezen túl minden alkalomra megtanultunk egy-egy külföldi klasszikust a hatvanas-hetvenes évek beat-rock dalai közül. Lényeges, hogy a zenekar minden alaklommal kétszer egy órát játszott.
A szeptemberi záró buli sem lesz rosszabb a korábbiaknál. Most két sztárvendéget is hívtunk: Koroknai Árpi a debreceni Pandora’s Box énekese, valamint Somogyi Remig gitáros, aki tizenhárom évesen lépett fel először a P.Mobillal; gondolom, a gyerek megint nőtt egy kicsit! Meglepetésben most sem lesz hiány: miután a koncert épp szeptember 11-re esik, ez alkalomból felújítjuk a Hol voltál King-Kong című számot, amely a 2001-ben lezajlott New yorki tornyok elleni támadás emlékére készült. Ehhez Lacika (Baranyi László, a zenekar énekese – a szerk.), aki hangmérnök is, illusztrációként egy elektronikus effektet csinált.
Szintén lényeges, hogy az a p.mobilos közönség, akire mindig lehet számítani, minden alaklommal ott volt, sokan feljöttek vidékről, de külföldről is szép számmal látogattak el minden hónap második péntekén a Sörsátorba. Mindehhez új arcok is csatlakoztak. Hangulatában irgalmatlanul jól sikerült bulik voltak ezek, nagy szeretettel fogadták a zenekart, és engem is, amikor a kórházból visszatértem a színpadra. Összegzésképpen: nagyon örülök, hogy a Sörsátor mellett döntöttem!
Azon túlmenően, hogy „bulitemetésre” készültök, miben különbözhet a szeptemberi „ötödik csapás” az előzőektől?
A legfontosabb, hogy a záró koncertet, az előzőektől eltérően, ingyenessé tettük. A közönségünk a korábbi bulikon szó nélkül kifizette a háromezer forintos belépődíjat, minden alaklommal teltházat csináltunk. A zenekar úgy gondolta, hogy ez az egy – utolsó - alkalom belefér; azok az emberek, akik mindeddig ott voltak, és persze azok is, akik nem tudtak eljönni, vagy hozzászoktak, hogy a Sörsátor nagyrészt ingyenes, most ajándékképpen mentesüljenek a belépő kifizetése alól. Remélem, azt az összeget elköltik a vendéglátópultnál, vagyis a pincéreknél! Akik az eddigi négy alaklommal lepecsételtették a P.Mobil képeslapot, most a Fekete Bárányok DVD harmadik, bővített kiadványával térhetnek haza. Emellett – szomorú apropóból - valamilyen plusz ajándékban gondolkodom: ismert, hogy Bölcskey Misi, a Rockinform utolsó tulajdonosa, aki a Fekete Bárányok különszámot is kiadta, néhány napja végleg eltávozott közülünk. Misi utolsó ajándékaként valamelyik Rockinform lapszámot szeretném kiosztani.


- Hegedűs István -

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

„Na akkor kispofám, te leszel a megfejtés”

 

Interjú Varga Miklóssal a P.Boxról Ahogy ígértük, cikk- és interjúsorozatot szentelünk egy jeles évfordulónak. Idén van 35 éve, hogy megalakult a legendás magyar hard rock banda, a Pandora’s Box, melynek történetéről a terveink szerint cikket, interjúkat, koncertbeszámolót és egy Húristen-részt is olvashattok. A történet felgöngyölítésére a zenekar első frontemberét kértük fel, akit legtöbben ugyan az ’István, a királyból’, vagy a híres ’Európa’ lemezéről ismernek, de a magyar rockszíntér egyik legkarakteresebb hangjaként a Pandora’s Box bemutatkozó lemezén is letette a névjegyét. Varga Miklóst a zenei gyökerekről, a zenekar alapjainak letételéről, soha ki nem adott felvételekről, nehézségekről és szép sikerekről, valamint A zöld, a bíbor és a fekete születéséről is kérdeztük.

Hard Rock Magazin: Soha nem rejtetted véka alá, hogy már a P.Box előtt is hatással volt rád Bencsik Sándor és Cserháti István a P.Mobil tagjaiként. Hogyan szerettették meg veled a hard rockot?

Varga Miklós: A történet valóban ott kezdődik, hogy rendszeres látogatója voltam a P.Mobil klubkoncertjeinek. Budapesten a Metro Klubba jártunk el egy középiskolás haverommal, és nagyon tetszett a zenekar, főleg az énekes, akit Vikidál Gyulának hívtak. Olyasfajta zenét játszottak, ami akkor nem volt megszokott Magyarországon. Egy nagyon letisztult, jól hangszerelt, mégis kemény és közérthető rockzenét egy olyan énekhanggal, ami szintén szokatlan volt. Akkoriban Koós János és Korda György uralták a terepet, és ilyen kőkemény rockhang nem nagyon volt hallható, hiszen a P.Mobil zenéjéhez képest még az Illés, az Omega és a Metro is tánczenének hatottak. Ez volt az első élményem velük kapcsolatosan.

HRM: Végül is hogyan kerültél a P.Boxba?

VM: A történet úgy kezdődött, hogy volt egy amatőr zenekarom Esztergomban 1975-től 1978-ig. Grog volt a neve, aztán feloszlottunk. Ettől függetlenül ez egy nagyon boldog korszak volt az életemben. Majd 1980-ban egy barátom, aki ennek a zenekarnak dobosa volt, és aki járt velem a P.Mobil klubba, szólt, hogy olvasta, hogy a Metró Klubban van egy tehetségkutató verseny. Ide beneveztünk, és újra összeállt a Grog együttes. Innen én kerültem úgy tovább – a zenekar nem –, hogy egy ottani újságíró felírta a nevem, mert látott bennem fantáziát. Gyakorlatilag ő ajánlott be engem az akkortájt formálódó Pandora’s Box zenekarba. Ennek az volt még az előzménye, hogy a P.Mobil két tagja, Bencsik Sándor és Cserháti Pista – sajnos egyikük sincs már köztünk – voltak gyakorlatilag a Mobil zeneszerzői. Ők megelégelték azt az állapotot, hogy Schuster Lóri keményfejűsége miatt (aki nem volt hajlandó megalkudni a zenekar szövegeiről a hanglemezgyártó vállalattal) nem hozhattak létre hanghordozót, bár az ország legnépszerűbb zenekarában játszottak. Ezen összekaptak a Lórival, kiváltak a zenekarból, és elkezdték szervezni a Pandora’s Boxot. Odakerült a Szabó Putyur dobosnak, a Sáfár Öcsi basszusgitárosnak, és nagy erőkkel keresték az énekest. Az említett újságíró közben engem berakott egy Zenit nevű zenekarba, amelyik nyugati vendéglátós irányba akart menni egy kis pénzt keresni, de előtte itthon is koncertezett. Egy ilyen koncertre lecsábította a Bencsik-Cserháti duót, és aztán hosszú szünet jött, nem volt semmi visszajelzés. Majd egyszer csak megszólalt a telefon, és a Cserháti Pityi jelentkezett be. Elmondta, hogy el akar hívni engem egy meghallgatásra. Az újságíró srác ezt megelőzően elmesélte nekem, hogy a koncertünk után azt mondták, hogy nem igazán tetszettem nekik, mert „Pataky-allűrösnek” éreztek. Én ezt visszamondtam a Pityinek, hogy úgy tudom már meghallgattatok, és nagyon patakysnak találtátok az előadásmódomat. Erre azt felelte, hogy az egyszeri koncert volt, és ebből nem lehet sok következtetést levonni, ezért szeretnének a zenekarral meghallgatni. Úgyhogy megkaptam a Miskolc és az Utolsó cigaretta című dalokat, és azokat kellett megtanulom.

HRM: Ez azért komoly előny lehetett, hogy a kedvenc dalaidat kellett előadni.

VM: Hát akkor madarat lehetett velem fogatni. (nevet) Hogy a Mobil két oszlopos tagja hallgat meg engem mint énekest, ez elképzelhetetlen volt. A meghallgatás után Bencsik Samu meghívott a lakásába, hogy beszélgessünk. Gondoltam, hogy végre választ kapok, de hosszú-hosszú órákon át csak beszélgettünk délután. Még arra is emlékszem, hogy az egyik kedvenc italát szürcsölgettük, a Vodka-juicet. És miután már mindenről beszéltünk, ez a mondat hagyta el a száját: „na akkor kispofám, te leszel a megfejtés”. Így tudtam meg, hogy én leszek a zenekar énekese, és így kerültem be a P.Boxba.

HRM: A bemutatkozó koncertetek a Corvin Moziban volt, 1980 szilveszterén, ahol vendégek is felléptek nálatok. Hogyan sikerült a debüt?

VM: A legfontosabb vendég ott számunkra Vikidál Gyula volt. A közönség részéről nagyon vegyes benyomásokat tapasztalhattunk a koncerttel kapcsolatban. Óriási volt az érdeklődés, telt házzal játszottunk. Ugyanakkor voltak ellendrukkereink is. Eljöttek olyan ősmobilos rajongók, akik nem tudták megbocsátani Bencsiknek és Cserhátinak a kiválásukat, és persze Vikidálnak sem. Egy elég hangos kisebbség végigmobilozta a koncertet. Erre azért fel voltunk készülve, de nekem így is az egész pályafutásomat meghatározó koncertélmény volt, amihez pozitív érzéseim fűződnek.

HRM: A felállás november környékére lett teljes. Így csak egy hónapotok volt felkészülni, ami elég szűkösnek tűnik. Hogy sikerült ezt abszolválni?

VM: Ez nehéz időszak volt számomra, mert én akkoriban jártam a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola nappali tagozatára, és délelőttönként bent kellett lennem a főiskolán. Utána viszont irány a próbaterem, és éjszakákon keresztül próbáltunk. Arra emlékszem, hogy ott nagyon kemény munka folyt. Nem az volt, hogy gyakoroljátok be ezt meg azt, eljátsszuk háromszor, és mindenki mehet a dolgára. Hanem ott lettek kicizellálva a dalok hangról-hangra, szinte tudományos pontossággal. Ebben Bencsik Samu és Sáfár Öcsi voltak a zászlóvivők. Nekik különleges harcaik is voltak egymással, mert mindig más volt az elképzelésük zeneileg, szakmailag. Ez aztán később oda vezetett, hogy kitették a zenekarból. De most egy kicsit előreszaladtam, mert ez jóval később történt, mint ahogy én is távoztam.

HRM: A zenekar nevében az a bizonyos P. betű mennyire volt terhes számotokra? Volt belőle konfrontálódás?

VM: Hogyne, folyamatos konfliktus volt. A névválasztás egyértelműen Bencsik Samunak tulajdonítható. Pandora’s Box, azaz Pandora szelencéje, amit le lehetett rövidíteni P.Boxra, ez egy utalás a korábbi életükre. Ezt Schuster Lóri nyilván nem vette jó néven. Volt, amikor úgy konferálta fel a saját zenekarát, hogy ez a zenekar nem a P.Doboz, nem is a P.Dinamit, hanem a P.Mobil. Voltak ilyen kis odavágások. Ezek sajnálatosan a mi zenekari konferálásainkba is nagyon mélyen beleivódtak. A zenekarnak én voltam a szócsöve, és a Samuék nekem akkor mint ifjú titánnak jóformán megírták a konferáló szövegeket. Olyanokat is be kellett mondanom, ami nem volt ínyemre. Olyan szövegeket kaptam utasításba, amelyekben szegény Lóri kapott rendesen, a zsíros paraszttól kezdve moziszínésznek, bohócnak, meg mindennek el lett mondva szegény. Aztán jóval később ezt tisztáztuk a Lórival, és jó viszonyba is kerültünk egymással. Mindezektől függetlenül én nagyon szerettem a P.Mobilt is, csak hát az én zenekarom a P.Box volt, ezért ezt a vonalat kellett követnem.

HRM: Ajka meghatározó hely a P.Box történetében. 1980. szeptember 15-én, Ajkán játszott utoljára Bencsik és Cserháti a P.Mobilban. 1981. január 11-én pedig már itt zajlott a P.Box vidéki bemutatkozó koncertje. Szintén érdekesség, hogy a Honfoglalással nyitottatok. Milyen emlékeket őrzöl a koncertről és a városról?

VM: Miután a Honfoglalásnak is Bencsik és Cserháti volt a szerzője, ezért is gondolták, hogy előveszik. De játszottuk a Miskolcot, az Utolsó cigarettát is. Úgy gondolták, hogy még ha a P.Mobilban vitték is őket sikerre, ezek az ő számaik, miért ne játszanák azokat. De aztán ott volt például az Élsz-e még?, amire egy új szöveg készült, és így született a Hölgyválasz. Ajka pedig Cserháti Pityi szülővárosa volt, ahova mindig nagyon nagy örömmel mentünk, mert óriási szeretettel fogadtak bennünket. Mindig egy ünnep volt, ott még az a kis ellenségeskedés sem volt tapasztalható, ami máshol eleinte előfordult.

HRM: Feltűnő, hogy a P.Boxban eleinte a hangod és az énekstílusod nagyon hasonlított Vikidál Gyuláéhoz. Ez miért változott meg idővel?

VM: Ennek nyilván egyrészt az volt az oka, hogy Vikidál volt az egyik kedvenc énekesem, másrészt meg akartam felelni annak a hangzásnak – nevezzük P.Mobil-hangzásnak –, aminek a fazonját Bencsik és Cserháti szabták meg, ahogy később a P.Box dalokét is. Az ő számaikhoz Vikidál hangja kötődött, bár később Tunyogival is jók voltak, de nekem a régi Mobil volt meghatározó. Ezért én úgy éreztem, hogy „gyulásan” kell énekelnem, ami nem tartott ám örökké. Ez az állandó erőszakos rárekesztés nagyon komoly megterhelést jelentett a hangszálaknak. Egyszer játszottunk – talán épp Ajkán – egy dupla előadást, mert akkora volt az érdeklődés. Akkor gondoltam arra, hogy most a saját hangomon fogok énekelni, és nem fogom mindig erőltetni a „gyulás” megszólalást. A második koncert végén ébredtem rá, hogy hoppá, hát ez teljesen más énekstílus, ez így teljesen mást jelent. Ráadásul korábban úgy voltam vele, hogy egy-egy P.Box koncert után nagyon kellett a regenerálódás, itt viszont úgy jöttem le a színpadról, hogy „na, akár jöhetne egy harmadik koncert is”. (nevet) Bírtam végig a gyűrődést, és akkor jöttem rá, hogy nekem nem a Gyulát kell utánozni, mert van saját hangom. Másrészt pedig, ha mindig a Gyulát utánzom, mindenki úgy fog nézni rám, mint egy „kis Vikidálra”. De hát Vikidál Gyulából már van egy, minek kettő? És a Vikidál mégis csak Vikidál, tehát az ő hangját, az ő orgánumát és hangszínét nem lehet ugyanúgy levenni. Épp ezért kellett nekem Varga Miklósnak lenni. Az ajkai dupla koncerttől kezdve megtaláltam a saját hangomat, jobban is bírtam, és így már az első P.Box anyag is jobban elkülönült a P.Mobil-os vonaltól.

HRM: 1981 nyara szintén fontos állomás, ugyanis megjelent az első kislemezetek.

VM: A Halálkatlan és a Bolond voltak rajta, és ez volt az első kislemezünk. Az egyik legnagyobb élmény volt az életemben, amikor a saját kislemezünket először a kezembe vehettem. Emlékszem, otthon ültem, és csak nézegettem órákon keresztül. Ha jól emlékszem, a MAFILM műtermében vettük fel, Kovács György volt a hangmérnök.

HRM: Eleinte nemcsak P.Mobil számokat vettetek elő, de olyan külföldi előadók dalait is játszottátok, mint például Little Richard, Bob Seger, vagy a Procol Harum, akiktől a zenekar neve is származik. Melyik kinek a „kedvence” volt?

VM: A Procol Harum számát, ha jól emlékszem, Bencsik Samu hozta, és a Bob Segert is. Ami számomra érdekes, hogy tulajdonképpen a zenekar nem szorult rá, mert volt a repertoárban annyi régi P.Mobil dal, amivel egy másfél órás koncertet meg tudtunk volna tölteni. Mi úgy gondoltuk, hogy nem szégyen másoktól játszani. Külföldi nagy világsztárok is megtették, hogy egymástól játszottak dalokat. Mi ezeket a dalokat mindig át is alakítottuk egy kicsit a magunk képére. A Heavy Musicot [Bob Seger dala – Csemény] például azért vettük be, mert arra építettük az egész konferálást. És mivel mindenki jó zenész volt a csapatban, bátran is nyúlhattunk külföldi dalokhoz. Nem ismertünk lehetetlent, és nyilvánvalóan nem volt még elég saját dalunk, így szükség is volt ilyesmikre.

HRM: Lehetséges, hogy azért is fordultatok a külföldiek felé, hogy inkább függetlenedjetek a P.Mobiltól?

VM: Igen. Azt azért felfogták Samuék, hogy a P.Mobil megmarad P.Mobilnak. Schuster Lórinál volt a név, amit Samu és Pityi nem tudtak magukkal hozni. De ezzel a három dallal szerették volna jelezni, hogy itt a P.Mobil kivált zeneszerzőiről van szó, tehát nekünk is közünk van ahhoz a korszakhoz, ami a P.Mobil egyik csúcsát jelentette, de ezen felül más oka szerintem nem volt.

HRM: A Dési Huber Művház lett a főhadiszállásotok. Hogyan alakult ez ki? És hogyan terveztétek a turnékat?

VM: A szervezők hozták a bulikat, és fontosnak tartottuk, hogy Budapesten legyen egy állandó klubunk a közönséggel való kapcsolattartás végett. Ekkor még volt is egy divatja a klubkoncertezésnek, és kialakult egy törzsközönség. Nekünk a Dési Huber előtt volt már egy állandó helyszínünk, a Metro Klub. Itt játszott korábban a P.Mobil is, és nekünk is itt alakult ki egy törzsközönségünk, egész komoly teltházaink is voltak, annak ellenére, hogy hétközben játszottunk. Ezt követően kerültünk át a Dési Huber Művelődési Házba, ahol Varga Misi volt az igazgató. Az a Varga Mihály, akivel én sokat dolgoztam később együtt. Egy alkalommal előhúzott a fiókjából egy szöveget, és a kezembe nyomta, hogy nem akarnék-e írni rá egy dalt? Ez volt az Európa. Nekem már volt egy dalom, amire a Csiga Sanyi – aki a P.Box szövegírója volt – már írt egy másik szöveget. Samuék viszont elhajtottak vele, hogy ez egy fáradt NDK-induló, nem érdekli a zenekart. Később ráeszméltem, hogy az a dalom és az Európa szövege tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Ez azért jutott eszembe, mert az Európa a Dési Huber Művelődési Házban született, úgyhogy nekem ez is egy fontos emlék azzal a hellyel kapcsolatban.

HRM: Voltak más ötleteid is a dalokhoz? Hogyan vettél részt a dalszerzésben?

VM: Általában úgy ment a dalszerzés, hogy az egyik zenekari tag lehozott egy zenei témát, és a zenekar a próbateremben összerakta az alapot. Ezt én megkaptam, hazamentem, és megpróbáltam kitalálni rá egy énekdallamot. Voltak olyan dalok is, ahol például Sáfár Öcsinek voltak elképzelései az énekdallamot illetően is, ezeken a részeken én változtathattam. Ez egy közös munka volt, semmi sem volt kőbe vésve. A legelső P. Box számokat, mint például a Másnak szól a dalt, az Éjféli szekért, vagy a Halálkatlant, még a P.Mobilban csinálták meg Bencsikék. Ezeket kamu angollal énekelte fel a Tunyó, onnan tanultam meg, aztán a Csiga Sanyi írt rájuk szöveget. Az újabbak közül ott volt a Bolond, ami Sáfár Öcsi száma volt, meg a Dödöle is. Bár az egy instrumentális szám volt. Viszont a Levélnek, ami új dal volt, már én csináltam az énekdallamát.

HRM: 1982 márciusában nagy áttörés következett be, és megjelent az első albumotok.

VM: Végre valahára megérkezett a várva várt nagylemezünk, új dalokkal. A háttérben viszont folyamatosan ment egy harc Bencsik Samu és Sáfár Öcsi között, hogy milyen zenei irányba menjünk el, mi kell a magyar közönségnek. Ez a konfrontáció egyre inkább kiéleződött. Aztán odáig fajult, hogy Bencsik és Cserháti kezdték mondogatni, hogy meg kell válni a Sáfár Öcsitől, mert nem lehet vele együtt dolgozni. Ilyen hangulatban történt, hogy az egyik koncertünkön – akkor már a BHG-ban játszottunk – megjelent a komplett Piramis zenekar a Som Lajostól kezdve a Závodiig. Ezt nyilván kiszúrták Cserháti Pityiék is, mert akkor már a szakmában terjedt a hír, hogy a Piramis énekest keres Révész Sanyi helyére. Ezt követően Cserháti Pistivel leültünk beszélgetni, elmondta, hogy láthatom én is, hogy egyre jobban kezdünk beindulni, egyre több koncertünk van, egyre sikeresebbek vagyunk, sikerült a P.Mobiltól is elszakadni és önállósodni. Pityi arra kért, hogy jól gondoljam meg, és hogy most ne hagyjam cserben a zenekart – bár én a Piramistól sohasem kaptam felkérést, így erről nem is eshetett szó. Én nagyon szerettem a P.Boxot és Sáfár Öcsit is, akivel éjszakákat beszélgettünk, meg vörösboroztunk. Meg hallgattunk rengeteg zenét is, ő ismertette meg velem a Journey-t és Steve Perry-t, akitől megtanultam úgy énekelni, ahogy ma is tudok. Kapva kaptam az alkalmon, és megígértem Pityinek, hogy bármilyen csábításnak ellen fogok állni. Egyetlen egy dolgot kértem, hogy a gondokat Sáfár Öcsivel rakjuk valahogy félre és ő maradjon, mert ez a zenekar ebben a felállásban, így volt erős. Nekem addig fiatalként nem sok szavam volt a zenekarban, viszont úgy éreztem, hogy most lehet valami beleszólásom. Úgyhogy végül maradt Sáfár Öcsi, meg én is. A későbbi kiválásom már egy másik történet.

HRM: A Halálkatlan hogy-hogy lemaradt az LP-ről?

VM: A kislemezen már megjelent, és rajta volt egy válogatáson is. Szerintem ez lehetett az oka.

HRM: Volt még egy lendületes pörgős dal, amit gyakran játszottatok koncerten is, de szintén lemaradt a nagylemezről. Mi volt a gond a Fekete Báránnyal?

VM: Ez a hanglemezgyár döntése volt. Beadtuk az anyagot, és azonnal azt mondták, hogy a Fekete bárány nem mehet. Mi meg úgy voltunk vele, hogy ha nem, akkor nem. Ha mi továbbra is erőltettük volna, ahogyan Lóri tette a P.Mobilban, akkor Samuék csöbörből vödörbe kerülhettek volna. Ezt a dalt akkor a hanglemezgyár letiltotta a lemezről a szövege miatt. Ezt mi tudomásul vettük, de a koncerteken persze játszottuk.

HRM: Ki írta a szövegét, és ki a zenét? Bencsik hatása érződik egy kicsit a középrésznél, ami a Nem érzek semmitre hasonlít.

VM: A zenei alapot Bencsik Samu írta. Ebben a dalban is én raktam össze az énekdallamot. A szöveget pedig szerintem Csiga Sanyi. Jó nehéz nóta volt, a vége felé volt egy felhajlítás, meg is szenvedtem vele. Ez a dal egyértelmű utalás volt a Fekete Bárányok koncertre, ahol annak idején a P.Mobil, a Hobo Blues Band, meg a Beatrice játszott, ezért ezt a dalt nyilvánvalóan nem nézték jó szemmel.

HRM: 1982-ben volt a Popmajális koncert, ami szintén emlékezetes állomás a Pandora’s Box történetében. A debütáló díszletek sikere mellett egy válogatásalbumra is felkerültetek.

VM: A Budapest Sportcsarnokban léptünk fel az Edda és a Karthago társaságában. Arról a koncertről három dal felkerült az 1.2.3… Start albumra. Itt nagyon-nagyon komoly előkészületek zajlottak. Elhatároztuk, hogy a zenekari külsőségekben is adunk a zenekar megjelenésére, és megpróbáltunk kialakítani egy misztikus hangulatot. Ebben óriási szerepe volt Csiga Sanyinak, aki hátán vitte ezeket a dolgokat, és azon túl, hogy a szövegírónk volt, a szívét-lelkét beletette a zenekarba. Szőttünk egy gigantikus méretű pókhálót. A színpadi látvány részét képezte egy állati eredetű koponya. Ennek története annyi, hogy a Csiga Sanyi bement a vágóhídra, és kért egy tehénfejet, aztán a kezébe nyomták, tessék. Hazahozott egy dülledt szemű, lógó nyelvű tehénfejet. Szabó Putyur Óbudán volt társasházban, másodállásban házmester. Ott beleraktuk egy hatalmas kondérba kifőzni, és én egy idő után olyan fejjel jöttem el, hogy ne haragudjatok, én inkább kilépek a zenekarból, de én ezt nem vagyok hajlandó csinálni. (nevet) Hát ezek megfőzték a tehénfejet. Órákig, órákig főtt, aztán a koponyáról lekaparták a húst, meg mindent, ami ott volt, aztán kirakták a napra száradni. Az egész tehénfej-preparátumot a Szabó István–Csiga Sanyi kettős csinálta meg. Szándékosan fordultunk egy ilyen új dizájn felé. Gondoltuk, ha már a zenekar nevét a görög mitológiából vettük, akkor a látványelemek is legyenek misztikusak, olyanok, ami csak erre a bandára jellemző.

HRM: Szinte védjegyeddé vált a koncertek végén a jódlizás. Honnan jött az ötlet?

VM: Ez jó kérdés. (nevet) Valahol hallottam, és nagyon megtetszett, aztán megmaradt. Samuék pedig nem ellenezték.

HRM: 1982 októberében már új lemezről beszélsz a számok konferálásánál. Sőt, egy új dalba bele is kezdtetek, amiből végül is a magyar rocktörténelem egyik legnagyszerűbb alkotása kerekedett ki. A zöld, a bíbor és a feketéről van szó, melynek szintén hosszú a története, de az biztos, hogy Te énekelted először.

VM: Nagyon érdekes ennek a számnak a története. Sáfár Öcsi írta, az énekdallamát közösen találtuk ki, ami abszolút Journey-hangulatú volt a hajlításaival. Más volt a dallama, meg a refrén is, mint a 'Kő Kövön' lemezen; abszolút westcoastos volt. Ezt még kamu angollal játszottuk el egy ifiparkbeli koncert előtt, beállásként. Felépítésben már ugyanaz volt, mint a végleges változat, csak az énekdallam különbözött, a szöveg pedig még nem készült el. Aztán Gyula pofozta át olyanra, ahogy ma ismerjük. Készültünk a második lemezre, és már a Soha nem eléget is például együtt kezdtük el. Aztán készítettünk egy olyan dalt is, ami végül sehol nem jelent meg. Az volt a címe, hogy Bálvány. Egy 6/4-es nóta volt, és játszottuk is koncerteken, de aztán valamiért nem került fel egyik lemezre sem, pedig az is westcoastos volt. Még a Valami rock and rollt is együtt kezdtük összerakni.

HRM: Novemberében tartottátok a búcsúkoncertedet, ahol Vikidál Gyula is fellépett. Végül is miért hagytad el a P.Boxot?

VM: Ennek az előzménye egy érdekes történet. Van egy jó barátom, Soldos László, aki a Tűzkeréknek volt a dobosa, aztán a VM Bandben is játszott nálam. Felhívott engem telefonon, hogy készül egy új zenekar, két magyar származású svéd sráccal, ami mögé odaállt Erdős Péter, a hanglemezgyár akkor teljhatalmú ura, mert óriási fantáziát látott benne. Ezt az egészet Papp Gyula kezdte el szervezni, és ez a barátom volt akkor még ott a dobos. Engem egy pillanatra el is kábított a gondolat, hogy nyugati színpadokon is színre léphetek, hogy lesz nemzetközi turné, olyanok be lettek ígérve, hogy szem-szám tátva maradt. Papp Gyula elhívott, rengeteget beszélgettünk, és úgy tűnt, hogy rendkívül csábító kapuk nyílnak meg. Aztán megint előjött egy beszélgetés Cserhátiékkal. Szóba jött a Sáfár-ügy is, de Pityi ismét megneszelte, hogy engem környékeznek. Megint azt kérte, hogy ne menjek el, a második lemez küszöbén. Én akkor tényleg komolyan gondoltam, hogy maradok a P.Boxnál. Feltételül megint csak azt kértem, hogy Öcsi maradjon. Papp Gyuszi nehezen vette ezt tudomásul, ezért az volt a kérése, hogy legalább egy dalt vendégként énekeljek, ami majd menne ki külföldre. Arra ráálltam, hogy vendégként énekelek egy dalon, ami majd kislemezen is megjelenik, és arra is rávett, hogy együtt fotózkodjunk az új bandával. Ez egy alkalmi társulat volt, ami – arról volt szó, hogy – csak külföldre megy majd. Akkor még nem volt divat, hogy mindenki játszik mindenkivel. Meg voltam győződve, hogy ez nem megy ki, de elkövettem azt a hibát, hogy ebbe nem avattam be Cserhátiékat. Eközben Vikidál Gyula zenekar nélkül volt, és ugyan nyíltan nem jelzett semmit, de állítólag kerülgette a Samuékat. Pityiék viszont azt mondták, hogy nem akarják megbolygatni a zenekart, Varga Miklós az énekes, és vele csináljuk az új lemezt. Aztán a Budai Ifjúsági Parkban egy koncert előtt a beállásnál odajött hozzám Pityi, és az orrom alá dugta az Ifjúsági Magazint, a PS-Band zenekarral, aminek a képén ott voltam. „Ez meg micsoda?” – kérdezte. „Azt mondtad, hogy maradsz a P.Boxban, és itt látunk egy másik zenekar fotóján. Ezzel most szerinted mit csináljunk?” Papp Gyula közben lehozta, hogy ez a PS-Band. Én pedig ott hebegtem-habogtam mindent, de Pityi azt mondta, hogy bizonytalannak éreznek, és bizonytalanságra nem építhetik a jövőjüket, és megbeszélték a Gyulával, hogy vele folytatják. Én úgy kerültem ki a P.Boxból, hogy a nagyvilágnak gyakorlatilag azt mondtuk, hogy elmentem, de végül is, ha feketén-fehéren nézzük, ki lettem rúgva a zenekarból. Teljesen jogosan. Akkor megértettem, hogy én egy olyan játékba mentem bele, amibe nem szabadott volna, mert Pityiék a Piramis-cirkusz óta azt látták, hogy az énekesüket valaki folyton környékezi. Más kérdés, hogy ebből a zenekarból lett később a Safari együttes, amivel életem egyik legjobb lemezét csináltam meg, és ami alapján – többek közt – a felkérést is kaptam az István, a királyra. Érdekes, hogy milyen nüanszokon múlik az ember élete. Ma már tudom, hogy nekem volt jó, hogy így alakult.

HRM: Számomra úgy tűnik, hogy békében váltatok el, hiszen később többször is felléptél a P.Box-szal.

VM: Megmaradt a jó viszony, hál'istennek. Bár mindig vérzett a szívem, amikor vendégként léptem fel a P.Boxnál, és maradt bennem egy hiányérzet, mert a P.Boxnak aztán egyre jobb és jobb lemezei készültek. De senkire sem tudtam haragudni, mert az én hibám volt.

HRM: Talán kevesen tudják, de 1986-ban megint te lettél az énekes, amikor az NSZK-ban játszottatok.

VM: Az egy egyszeri meghívás volt, amikor Gyula nem tudott menni, és Bill sem állt rendelkezésre. Engem pedig megkerestek, hogy lenne Németországban egy nagyobb fesztivál. Én pedig megtanultam az új számokat, a Fantomlányt például angolul, és nagyon élveztem. Hogy James Brown előtt léphettünk fel, az egy nagyon szép emlék maradt. De talán még előtte volt egy koncert vidéken. Aztán jött a Metal Company, a Bill és a Box, de én szomorúan láttam, hogy az a zenekar, ami a Vikidállal teljesedett ki, szép lassan elhalt.

Készítette: Csemény

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

Bejelentkező űrlap

Látogatók

Ma 258

Tegnap 324

A héten 582

A hónapban 6793

Összesen 368664

Jelenleg 45 vendég és nincs regisztrált felhasználó.

P. Mobil

Szeresd és oszd meg!